A fogantatás és születés körülménye meghatározza felnőtt viselkedésünk

Köztudott, hogy fontos szerepet játszik a születésünk folyamata, hiszen ez az első beavató kapu, amivel az életünkbe érkezünk.

A későbbiekben mélyen meghatározza személyiségünket, és ahogyan az élet változásaira reagálunk. 

A megküzdési és kötődési minták ebben a folyamatban alakulnak ki, itt kódolódik be a bizalom, hogy mennyire engedhetem bele magam egy kapcsolatba, mennyire érzem azt, hogy biztonságban vagyok, hogy szerethető vagyok.

Mégis, vannak családok, ahol kevés szó esik a várandósság, és a születés körüli időszakról. Nem beszélnek róla, körbe lengi egyfajta titok, mintha meg se történt volna.

A kineziológiai oldások során, rendszeresen kitérünk erre az időszakra, és sajnos sok esetben ehhez hasonló beszélgetés zajlik:

-Tudod hogyan születtél?

-Valamikor hajnalban, és nehéz volt...azt hiszem...így mondták...

-Kik mondták?

-A nagymama, vagy talán a nagynéni...

-Anyukád nem mesélt róla?

-Nem.

-Kérdezted erről?

-Nem, még soha.

-És azt tudod, hogyan vártak?

-Nem igazán... gondolom vártak... nem?

-Én nem tudom, te hogy emlékszel?

-Várj, azt hiszem egyszer említették, hogy nehéz helyzetben voltak akkoriban.

Anyát pont felvették az egyetemre, apa már harmad éves volt... de nem kezdte el... végül is miattam...

Mintha a mama említette volna, hogy el akartak vetetni, de ez akkor nagy szégyen lett volna...

Amikor úgy érkezik egy baba a családba, hogy már a fogantatás körül is bánat, csalódottság, szégyen van az anyában, az sejt szinten is lenyomatot képez. Még ha a születés után tiszta szívből szeretik is, testi szinten marad egy erős bevésődés.

A „nincs választásom” érzése később megjelenhet, és ismétlődhet a gyermek életében is.

A nem várt gyermek legtöbbször úgy érzi, nem elég értékes ahhoz, hogy éljen.

Gyermekkorában, és felnőtt éveiben egyaránt, túlzottan próbál megfelelni, bizonyítani. Ő lesz a folyton túlórázó tökéletes alkalmazott, akire mindent rá lehet tenni, mert mosollyal az arcán vállalja erőn felül magát. Mindenhol ott van, mindenkinek segít.

Vagy épp ellenkezőleg, láthatatlanná válik a környezete számára. A szellem, akin át lehet nézni, félre lehet tolni, aki csendben fogadja el a sorsát, mert úgy érzi, pontosan ezt érdemli.

Mindketten csapdába kerülnek, hiszen a belefulladok a gondoskodásba, vagy az olyan lényegtelen vagyok, hogy az élők nem is látnak is ugyan azon a körön fut: 

„Inkább meghalok mint, hogy éljek.”

Az önpusztításnak számos más formája létezik, a szenvedélybetegségek, a túlzott kockázat vállalás kényszere is gyakran, a fogantatás körüli állapothoz vezethető vissza.

A leírt példa csak egy a sok közül, és bár vannak alap és nagyon hasonló mintázatok, de mind különbözőek vagyunk. Különbözően küzdünk meg a minket ért hatásokkal, máshogy reagálunk. Ugyan az az élettörténet valakit traumatizál és egy életre meghatározza sorsa alakulását, még más valakit épp csak megsuhint, de nem ránt magával.  

Ettől függetlenül is hangsúlyos, hogy az életünk ezen korai szakaszát is ismerjük.

Amennyiben nincs róla tudomásunk, érdemes kérdezni a családtagoktól:

Mire emlékszik, hogyan volt?

Hogyan vártak, kinek volt fontos?

Milyen életkörülmények voltak, volt e nehézség?

Volt e komplikáció a várandósság ideje alatt vagy a születés folyamatában?

Volt e bármi ami meghatározó lehet, ami feledésbe merült, amiről nem szívesen beszélnek?

Tárjuk fel, hiszen fontos erőforrás lehet.

Ha szükséges tisztítsuk a hozzá kapcsolódó nehéz érzéseket, hogy a szabad választásainkkal, a „van választásom” érzésével folytathassuk életünk.