Napjainkra, a csoportos foglalkozások keretében végezhető önismereti módszereknek számtalan fajtája létezik. Ezek közül egyre népszerűbb, terápiás jellegű folyamat, a családállítás.

Igaz, nem tekinthető elsőnek, a családi történetek térben történő elhelyezésével, mégis Bert Hellinger által vált népszerűvé 1990.-től a családfelállítás. Családterápiás módszerét Familienaufstellung-nak hívta, így tisztába rakva a félre értéseket, a családfelállítás, családállítás, és családleképezés név is ugyan azt a módszert jelöli.

A módszer lényege, hogy a témahozó, azaz az állító a középpontba helyezett szereplő. A teljes csoport folyamat köré, és az ő általa hozott történet köré épül.

Kiválaszt néhány embert a csoportból, ők a segítők, akik megszemélyesítik a témájában szereplő, fontos családtagokat. 

Kiválasztja saját magát, anyukáját, apukáját, testvéreit, és további fontos szereplőket a generációból. Ezt követően, ügyelve az egymáshoz fűződő viszonyukra, beállítja őket a térbe. 

A segítők, a szellemi mezőn keresztül ráhangolódnak és átveszik az általuk képviselt személy érzéseit, gondolatait. 

Nem szükséges bármit tudniuk, ez magától végbemenő folyamat, hiszen a morfogenetikus térben minden információ, a generációra jellemző tulajdonság tárolva van. 

Az állításban felszínre kerülnek a családra jellemző dinamikák, sorskötések, ki nem mondott szavak, így mutatva meg a témahozónak a blokkolódás hátterében lévő okokat.

Ezután a képviselők úgy mozdulnak el a térben, hogy minden résztvevő számára kialakulhasson a legkomfortosabb helyzet, a család számára legmegfelelőbb alakzat. 

A családállítás tehát egy mélyebb képet mutat meg, olyan struktúrákat, amik az adott családra és a család történetére jellemzőek. Ebben keresi a megoldásokat úgy, hogy minden egyes családtag, de legfőképp az állító megtalálhassa szeretetteli helyét a klánjában.

Család terápiájának alapját 3 olyan törvény képezi, ami generációkon átívelve, megbontja a harmóniát mind a klánban, mind az egyénben. 

Ezeket a „szeretet rendjének” nevezte el.

A családban mindenkinek megvan a maga helye. 

Mindenki az érkezési sorrend szerint foglalja el a helyét, ami lehet a születési sorrend, nagyszülők, szülők, gyermekek, azonos generációs szinten pedig első házastárs, második és így tovább. 

Mivel a felmenőkön keresztül a később születettek felé áramlik az életenergia, így ha sérül a hely rendje, az egyensúly felborul. 

A gyermek a szüleitől kapja az életét, így ő lesz a „kicsi” a szülő pedig a „nagy”.

Amennyiben a gyermek a szülővel azonos szinten lévőnek éli meg magát, ott szükségtelenül nagy terhet vállal. Egy szinttel feljebb kerülve, nem tudja megtapasztalni a gyermeki lét feltétel nélküli szeretetét, a szülő pedig akinek a helyére került kirekesztődik, és elakad az energia. 

Ugyan ez a diszharmónia alakul ki akkor is, ha bárki, egy korábbi házastárs, vagy akár egy erős személyiségű nagyszülő, őt meg nem illető módon foglal helyet a klánban.

A klán minden egyes tagjának helye van a családban, és odatartozónak kell elismerni, bármit tett is, bármilyen okból fájó is rá emlékezni.

Hellinger azért nevezte klánnak, mert egy tágabb közösség az, amiben a folyamatok haladnak. 

Minden olyan személy, akinek fontos szerepe volt a családi sorskrónikákban, a rendszer része, és abban helye van. 

Ez a személy lehet egy erőszaktevő, lehet háborús bűnös, de akár bajtárs is. Egy régi szerelem, aki még mindig erős érzelmet képvisel, vagy akár egy eltitkolt szerető. Korán elhunyt, elveszített családtag, akár egy elvetélt magzat is, akinek világra jöttét mindenki várta. A gyász sokszor feldolgozhatatlan fájdalmat hoz, a család képtelen beszélni róla, így az eltávozott kirekesztődik onnan. 

Mindezek a szereplők, akár vérségi kapcsolatban állnak a családdal, akár nem, erős érzelmi lenyomatot hagynak a rendszerben, és megilleti őket az odatartozás joga.

A generációban történő sorseltolódásokat, szerepátvállalásokat, a hasonló élethelyzetek ismétlődését az okozza, hogy egy később jövő utód „megsajnálja” nehéz sorsú felmenőjét, annak nehéz élethelyzetét, és a „szeretet nevében” magára veszi azt. 

Ezzel megbontja a családi lélek egyensúlyát, és arra kényszerül, hogy valaki más döntéseit, felelősségét, érzelmileg feldolgozhatatlan fájdalmát képviselje a családban.

Ilyenkor az említett személy ugyan olyan sorsot kezd élni, mint az a felmenője, akitől átvette azt. Megjelenhet ez egy komolyabb betegség formájában, de lehet akár szenvedélybetegség is, mint az alkohol vagy szerencsejáték. Hosszan cipelt fájó érzések, mint a veszteségek megélése, akár vagyoni veszteség, akár egy szeretett társ, gyermek elvesztése. 

De előfordulhat olyan kiszolgáltatott, alárendelt kapcsolati viszony is, ami megmagyarázhatatlan okból túlzott terhet mér egy családtagra, majd ismétlődést mutat a generációban.

Mindezeknek a törvényszerűségeknek a tükrében elmondható, a Hellingeri családállítás arra törekszik, hogy a „szeretet rendjeinek” megfelelően állítsa helyre az egyensúlyt a családi mintázatokban. 

A csoport munka lehetőséget ad arra, hogy a szereplők által lemodellezve a térben, a családi történetek átírhatóvá válnak. 

Ezáltal az állító újra képessé válik arra, hogy a saját sorsát élje, immár felszabadultan.

Megszűnnek az ismétlődő mintázatok, és képessé válik új választásokat hozni az életébe, szabadon és nehéz érzések nélkül, önállóan.