Hogyan támogatlak jól?

Amikor azzal vigasztalok valakit, hogy képzeld el milyen lenne ha ez se lenne…

Vagy, ha úgy lenne… na az még rosszabb lenne… ugye?

Megvan az érzés?

Nem is olyan könnyű erről leszokni… magamon is észrevettem korábban, hogy ezt teszem, mintha valami ösztönös bekapcsoló gomb lenne. 

Nem szeretném, hogy fájjon a másiknak, így inkább szembe állítom egy még rosszabb érzéssel.

Ezzel csak egy baj van, hogy nem lesz tőle jobban… Nem emlékszem, hogy ez nekem valaha is segített volna…

Talán megálltam egy pillanatra, de lényegében nem változott az érzés bennem. Kicsit lefékezte, ott maradt, de legalább már a vigasztaló fél felé se mutathattam a fájdalmam.

El vette az élét, törpítve lett mindaz, ami bennem most igen is aktuális, ráadásul már hülye is leszek, ha nem látom milyen szerencsés vagyok!

Pedig épp most nem vagyok…

Akkor hogyan támogathatlak jól?

Egyszerűen csak veled vagyok, átérzem, hogy neked ez most nehéz. Meghallgatlak, és segítek neked észre venni az erőforrásaidat. Segítek képet alkotni arról, amiben jó vagy, ami a te megoldásod a kivezető irányba.

Amikor beszűkül a tudat, mert baj van, akkor pont ez hiányzik. A másik part. Megadom neked azt az érzést, hogy én már látlak a túloldalon. Így van mibe kapaszkodnod, mert én tartom a pozitív belső képet rólad addig, amíg már te is így tekintesz magadra.

Az elme teremti a valóságot. Ha el tudod képzelni, akkor meg is tudod csinálni!

Úgy hiszem ez a legtöbb amit ilyenkor adni lehet. De ha nem vagy a szavak embere, akkor csak legyél ott, legyél csendben, és figyelj rá. Tartsd a teret amíg vissza talál önmagához.