Megengedéssel élni

Sorsunk útján vannak, olyan mély sérülések, amik már nem gyógyulnak be.

Járunk mindenhova, egyéni és csoport terápiába, felkeressük a legnagyobb gurukat is, hogy végre elmúljon a fájdalom amit hordozunk. Valaki segítsen, mutasson irányt, adjon egy értelmet mindennek, törölje el, hogy már ne legyen velünk ez, a folyton figyelmet követelő részünk.

Szeretnénk végre szabadon élni, túl lenni rajta, és vissza kapni a trauma előtti életünk.

Sokszor úgy tűnik segít, már jobb, végre megragadtuk a lényegét, de aztán megint vissza csúszunk. Talán a gödör már nem olyan mély, vagy már gyakorlottan mászunk ki belőle, de ott van.

Valahogy újra felbukkan a sérült rész, és megmutatja magát, hogy újra átéld, milyen szerencsétlen is vagy.

Miért van ez? Miért nem lehet minden fájdalmas sérülést kitisztítani, begyógyítani, áttranszformálni, fénybe emelni és tovább menni?

Sokáig kerestem a választ erre, magam is érintett vagyok, ahogy sokunknak van, az a bizonyos egy története.

Már minden megoldódott, az életem átalakult, rendeződött, tudom merre tartok, békében vagyok magammal, a világgal, de az az egy, mégse tűnt el.

Mit tehetek vele?

A trauma feldolgozásának útját aligha lehet elkerülni.

Amikor megtörik az élet áramlása, elmegy egy szerettünk, a gyermekünk, egy baba akit nagyon vártunk. Túl korán hagy magunkra anya, apa, közeli szerettünk, akitől az életünk függött gyermekként. Amikor erőszakos esemény áldozata leszünk, szexuális bántalmazás, testi, lelki abúzus. Minden olyan esemény, ahol az életünk került veszélybe, egy baleset, főleg ha maradandó a sérülés, ahol az életünk már végérvényesen megváltozott, ott nem csak az élet törik, de a lélek is. Ezek a gyakran hirtelen, és váratlanul történő események sokkolnak, majd megtörténik a hasítás. Akkor, nem tudnánk elviselni a fájdalmat, így ez lesüllyed, és egészen hosszan lehet azt mondogatni, hogy már jól vagyok, feldolgoztam, de valójában mégse.

Ezért is tartom csodálatosnak a családállítást, és minden olyan módszert, ahol létre jön egy védett tér. Ami akár egy csoport által, akár egyéni terápiában biztonságossá teszi, hogy úgy élhessem át a fájdalmat, ahogy a traumában még nem voltam rá képes.

Ez elkerülhetetlen.

Az első, és legfontosabb lépés, hogy elismerjük, kimondjuk, megtörtént.

A nehéz érzések felszínre kerülnek, végre szembesülünk azzal, hogy lenyomtuk, és feszített.

Itt a legtöbb esetben vége, utat talál magának a sokszor évek óta elfojtott érzelem, kitisztul, begyógyul a seb, megértés születik, megkönnyebbülünk, és felszabadulva a terhek alól, megváltozva folytatjuk az életünk.

De mit tehetünk, ha ez nem segít? Mi van akkor, amikor a könnyek nem fogynak el?

Családállításban többször is szembesültem már azzal, hogy nem lehet megnyugvást adni, az állító nem tud a traumából átfordulni. Valóban vannak olyan mély törések, amit már nem lehet helyre hozni. Ilyenkor lép a Sors a képbe, és megjelenítjük a térben. Ez mindig hat, mert ez az erő túl mutat rajtunk, itt már nem lehet más tenni, mint meghajolni és elfogadni.

Amikor a teljes elfogadás valóban megtörténik bennünk, nos akkor van vége.

Itt tudunk az újba lépni, és bár egy részünkben tovább hordozzuk a történet fájdalmát, de képes vagyok együtt élni vele. Tudom, hogy ott van, nem piszkálom, nem nézegetem, elengedem, vagy még kifejezőbb, hogy megengedem. 

Megengedem, hogy létezzen, így megengedésbe kerülök a sorsommal, az élet utammal, hiszen megváltoztatott engem, ez által lettem az aki most vagyok. Vállalom, hogy ezzel együtt is boldog leszek.

Ez az én döntésem.

Ezt más nem tudja megtenni helyettem, bár sokan vannak az utunk során, akik segíthetnek eljutni ide, de a valódi változás mindig bennem megy végbe. Magam tudom megtenni, a saját ritmusomban, saját időmben, saját magamért.